Rólam
Mikor legutóbb bemutatkozást kellett írnom, anyum végig azt nézte, hogy mikor kell majd hozzám mentőt hívni, úgy szenvedtem az egésszel. Mivel most egyedül vagyok, remélem nem kell segítséget hívnom, különösen azért, mert fogalmam sincs, hogy mit kéne mondanom nekik. Bepánikoltam attól, hogy be kell mutatkoznom? Valószínűleg azt hinnék, hogy a fejemben valami nagyon nagy bibi van, ami talán igaz is, úgyhogy inkább vágjunk bele!
Kedves Olvasó, nem untatnálak téged életrajzom számmisztikai adataival, legyen elég annyi, hogy én egy skorpió vagyok, akit az ég valamiért kedvesnek és cukinak képzelt el. Aztán útközben valami bibi került a rendszerbe, és végül azzá válltam, aki most vagyok. Kívülről talán cuki, de belül van egy végtelenül sötét oldalam, amit borzasztóan várok már, hogy megmutathassak a regényeimben.
Visszatérve… Talán azért is okozott nálam mindig gondot a bemutatkozás, mert mindig az adott pillanatban tapasztalt lelki állapotomhoz próbáltam igazítani a szöveget, és emiatt sokszor beleestem abba a hibába, hogy sosem az egész képet mutattam meg megamból. Mert az egyik pillanatban a kedvemet egy pörgős, szexi pop-rock szám jellemzi, a következőben jön egy musical, aztán pedig egy metál dal vagy egy ballada, számomra teljesen logikus módon. Most is, ahogy írom ezeket a sorokat és pörögnek a fejemben a gondolatok, már egy egészen más szöveg és hangszerelés illik a kedvemhez.
Ami viszont talán érdekes lehet a nagyközönség számára, hogy én már azelőtt eldöntöttem, hogy író leszek, mielőtt egyáltalán le tudtam volna írni az a betűt. Nagyjából öt éves voltam ekkor, és még emlékszem a felnőttek reakciójára. Olyan volt mintha azt mondtam volna, hogy űrhajós vagy kalóz leszek, ez a, de cuki kis álom van a gyerek fejében, úgysem lesz az. De a történetek nem hagytak nyugodni, mert folyamatosan jöttek és jöttek, aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy megmentették az életemet. Általuk képes voltam megteremteni azokat a világokat, ahol végre hallathattam hangomat, és ahol biztonságra lelhettem. Itt született meg maga, Scarlett Wolf is, bár eleinte nem így neveztem őt. A röpke tizenöt év alatt, mióta velem van, legalább háromszor váltott nevet, de egyvalami sosem változott: ő hitt a leírt szavak erejében. Erős volt mikor én képtelen voltam rá, és akkor is vigyázott a világaimra, mikor én hátat fordítottam nekik. És visszavárt. Mondhatnád persze kedves Olvasó, hogy de hát én vagyok Scarlett, ám ez számomra sosem volt ennyire egyértelmű. Érte meg kellett harcolnom, ki kellett érdemelnem ezt a címet, mert bizony a közös utunk nehezen indult el, ám egy ponton szerencsés fordulatot vett, így már együtt haladhatunk tovább a céljaink felé. Ebből pedig bőven akad, úgyhogy fel kell kötnöm azt a bizonyos bugyogót, hogy mindet el tudjam érni, vele karöltve.
Scarlettnek hála megtanultam, hogy bátrabb és erősebb vagyok, mint azt valaha is képzeltem volna magamról, ráadásul kettőnk közül ő kapta meg először a férjem – az akkor még csak két hete ismert barátom – vezetéknevét. Ha egyszer a fejünkbe veszünk valamit, akkor képtelenség minket, engem megállítani.
Végezetül csak annyit mondanék, hogy üdvözöllek a világaimban kedves Olvasó! A kezedet tartsd szorosan magad mellett az út során, a szemedet pedig nyitva, és készülj fel a legváratlanabb dolgokra!